A nevem Kungl Krisztina, de bemutatkozhatnék így is: Szúnyog vagyok. Életvidám, vézna, szőke tinilány voltam, mikor a becenevet kaptam. Ez nem bók volt éppen, jól fejlett kritikai érzékkel mások minden hibáját habozás nélkül vicces megjegyzésként tálaltam.
A szívem mélyén nem voltam gonosz, de nem törődtem azzal, kit bántok meg éppen. Nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan működik a világ, a tudományok igazi elkötelezettje voltam. Két lábbal a földön jártam, csak azt hittem el, ami látható bizonyítékokon alapult. Arról álmodoztam, hogy tudós leszek és eget rengető felfedezéseket teszek.
Hallottam a kereszténységről, de személyesen nem ismertem egy hívő embert sem. Elolvastam a Bibliát, de úgy maradt meg bennem, mint egy bölcs mesegyűjtemény…
Érettségi után külföldre kerültem egyetemre. A nulladik éves nyelviskolában megismertem egy ifjúsági misszionáriust, aki elhívott egy találkozóra. Itt afrikai fiatalok vérpezsdítő zeneiséggel Istent dicsérő dalokat énekeltek. Bár kifejezetten okosnak tartottam magam (a jól fejlett kritikai érzékemből az önkritika természetesen hiányzott), a saját életem eseményeit nem fogtam fel túlságosan gyorsan. Több hét, talán hónap is eltelt, mire észrevettem, hogy már nem a zene miatt járok a csoportba, lassan igaz barátokra leltem. Segítettek egymásnak önzetlenül, meghallgatták egymás örömeit és bánatait, és egy emberként mesélték, hogy Jézus Krisztus meghalt értük a kereszten és új életet adott nekik. Ez utóbbiból nem sokat értettem, de jobban kezdtem figyelni az énekek szövegére, a bibliai részletekre és a közös imákra. Esetlenül én is imádkoztam: kérdéseket, kéréseket intéztem Istenhez. Isten pedig válaszolt! Volt, hogy a Bibliában leltem válaszra, vagy egy ismerős kérdezetlenül is kimondta a megfelelő mondatot, máskor egyszerűen csak megtörtént az, amit kértem.
Véletlen. Ezt mondogattam sokáig, míg végül a tudományos kritikusi szemlélet arra kényszerített, hogy szembenézzek a valósággal: vagy nincs Isten és legalább egy félországnyi ember véletlenje üldöz nap mint nap, vagy van Isten és válaszol. Amíg nem létezett, az más volt, nem kellett figyelni rá. De azt nem lehet, hogy van és szól hozzám, én meg befogjam a fülem – attól kezdve muszáj volt odafigyelnem. A Bibliát újra kutatva elkezdtem csodálni Isten szeretetét. Azt, hogy bár az ember engedetlen volt, ő mégis elküldte a Fiát, hogy megmentse azokat, akik benne hisznek. Csodáltam, de tudtam, hogy nekem nincs szükségem ilyen „megváltásra”, hisz egy rendes leányzó vagyok, nem lopok stb. Folytattam a Biblia olvasását, imádkoztam rendszeresen és a saját életemet is nagyító alá vettem.
Nem tetszett amit láttam. Rájöttem, hogy a Szúnyog nem bece- inkább gúnynév, méghozzá találó. Egyszer, vonaton utaztunk a csapattal, keresztény dalokat énekeltünk. Jó volt a hangulat, én is a csapat tagjának éreztem magam és ez boldogsággal töltött el. Végiggondoltam, honnan ez az érzés? Visszanéztem az elmúlt évre és megértettem, hogy az életem már végérvényesen megváltozott.
Már rég nem én vagyok a legfontosabb! Megláttam, hogy bizony a történet rólam szól, szükségem van Jézus áldozatára. Csak ő hozhat teljes békét Istennel, csak kérnem kell – ekkor egyik barátom megkérdezte „Min gondolkozol?”, mire én „Emlékszel hányszor megkérdezted – mikor térsz már meg? Kérdezd meg újra”. Együtt imádkoztunk, és tudtam, hogy Isten nélkül már nem tudnék és nem is akarnék élni.
Ma is érdeklődéssel figyelem a tudományos híreket, és örömmel tölt el Isten teremtésének zsenialitása. A becenevemet szeretem, mert emlékeztet arra, hogy mennyire kell figyelnem a szavaimra, Jézus beszélgetéseit olvasva tanulom milyen a szeretetteljes vígasztalás, tanítás. Tudom, még hosszú út áll előttem, de azt is tudom, hogy nem egyedül kell szembenéznem vele. Te megismerted már a legszeretőbb és hűségesebb társat? Vagy még egyedül járod az utadat? –Krisztina