Minden 2006. január 31-én kezdődött, ezen napon talált rám Isten, és ragadott meg, húzott ki abból a nem éppen megfelelő életből, amiben addig éltem. Éppen egy házassági válság kellős közepén voltam. 10 évi ismeretség, 4 évi házasság után jelentette be a férjem, hogy el szeretne válni. A legszörnyűbb az volt, hogy ezt komolyan is gondolta. Mindezt egy februári esős, hideg estén mondta, még csak az időjárási viszonyok sem voltak megfelelőek egy ilyen bejelentéshez. Mit mondjak? Összeomlottam teljesen. Kikészültem, sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, háborogtam. Azt kívántam, bárcsak meghalnék, mert egy elválásnál még a halál is jobb, könnyebben elviselhetőbb, mert én ezt úgysem tudom végigcsinálni, ebbe belerokkanok, vagy belehalok. Kevésnek éreztem magam egyedül. Hát, így keseregtem a konyhánkban azon a februári esős estén.
És akkor ott, a fájdalmamban, keserűségemben, szégyenemben megszólított Isten. Hiába dúlt bennem minden, akkor lecsendesedett, mert megismertem a hangját, segítséget ígért.
Mint akinek letörölték a könnyeit, már nem sírtam, mert megértettem, hogy az Úr akarata ez, Ő akar végigvezetni ezen a keskeny, rögös úton, a változás felé vezető úton, és segítséget ígért nekem, hogyha Vele tartok, akkor soha el nem hagy. Megkönnyebbültem, már nem sírtam, minden világos lett, és mint akiről mázsás kabát hullik le, nekem is szabad lett a lelkem, mert tudtam hogy Isten segítségével meg tudom csinálni, képes vagyok bármire, ha Ő velem van.
Másnap elmentem életem első házicsoportjára. Azt sem tudtam, hogy mi az a házicsoport, kik lesznek ott, és mit kell csinálnom, csak azt tudtam, hogy nekem mennem kell, ott a helyem. Tudtam, hogy Isten küldött nekem emberek személyében segítséget, akikhez bármikor fordulhatok, mert ők mindig készek a szeretetre és a segítségre. És azon a héten elmentem életem első Istentiszteletére is. Így ismertem meg a gyülekezetet, és kapcsolódtam be a gyülekezeti életbe, és így kerültem közelebb és közelebb Istenhez.
Persze nem minden a várakozásomnak megfelelően alakult: A férjem elment egy ügyvédhez, beadta a válópert, a gyönyörű szép – közösen épített – házunkra kitette az „Eladó” feliratot, közben megtudtam, hogy van egy „harmadik” is az életünkben. És én csak egyre erősebben Istenbe kapaszkodtam, és rábíztam magam, a sorsom, a jövőm, mert tudtam, hogy csodálatos terve van az életemmel.
Tudtam, hogy Isten a legutolsó pillanatban is tud csodát tenni, és ezt meg is tette.
A válóperes tárgyalásokon szokott lenni egy békítés, amikor a bíró megpróbálja kibékíteni a feleket. Nekünk a legigazságosabb, legszeretőbb bírónk volt ( Isten ), mert büszkén hirdetem mindenkinek, hogy nálunk a békítés eredményre vezetett!!! A mai világban, ahol 1000 válóperes eljárásból csak egyetlen egy fejeződik be úgy, hogy a felek kibékülnek, az ezerből az egyik a mi ügyünk volt.
Hát, nem csodálatos Isten? És ma már elmondhatom, hogy a házasságunk rendbe jött, továbbra is közösen neveljük a kislányunkat, lekerült a házunkról az Eladó tábla, és a válóperes akta pedig bekerült a többi közé az Irattárba!
Így lett új életem, új házasságom, új célom, és sok-sok új testvérem!
— Lívia